Az eső zuhogott, amikor leparkolták az autójukat az új munkahelyük előtt. Mind az öten szorosan magukra húzták a kabátjukat, hogy minél kisebb felületen érje őket a víz, de sehogy sem tudták megakadályozni, hogy az esőcseppek visszaverődjenek az aszfaltról, eláztatva a nadrágjuk szárát és a cipőiket, miközben összegörnyedve rohantak át az úton, majd fel a bejárat előtt lévő lépcsőkön. Amint átléptek az ajtón, két rendőr állt előttük, egy férfi és egy nő. A férfi kedvesnek tűnt, talán egy kicsit nagypapásnak is hatott a szürke hajával és szakállával, ezzel szemben a jóval fiatalabb nő sokkal merevebb volt első ránézésre. Alaposan végigmérte az új dolgozókat szigorú tekintettel, ezzel mindegyiküket jól megijesztve.

 

Az újoncok megborzongtak, egyszerre a hidegtől és a fogadtatástól. Körülnéztek az előcsarnokban, és amennyire tudták, kicsavarták a vizet a hajukból és a ruháikból. Izgatott sugdolózás vette kezdetét, amint megpillantották az egyenruháikat a sarokban, egy asztalra kiterítve.

 

A duruzsolás csak akkor maradt abba, amikor a nő háromszor egymás után összecsapta a kezét. Az öt fiatal szempár egyből rá szegeződött.

 

- Üdvözlöm önöket, tisztek.

 

Még izgatottabb sugdolózás vette kezdetét, de egy határozott köhintés egyből elcsendesítette őket. Egy fiatalember baloldalt alig tudta visszafogni a vigyorát, és a könyökével megbökte a mellette állót.

 

- Úgy tűnik bajban vagyunk. – suttogta halkan, majd ismét a nő felé emelte a fejét.

 

A másik férfinak alig volt ideje egyetértően bólintani, a nő már ki is szúrta a mellette lévőt. Egyből elindult felé, a többi négy pedig csendben visszatartotta a lélegzetét, és ösztönösen hátrébb húzódott.

 

A nő a fiatal férfi előtt állt meg, és a fekete botja segítségével az állánál fogva megemelte a fejét.

 

- Mi a neve?

 

A férfi nagyot nyelt, az ádámcsutkája kidudorodott a torkán.

 

-Trümper, hölgyem. Öhm, Tom.

 

A férfi, akit előtte megbökött, az ajkába harapott, nehogy elmosolyodjon.

 

- Mr. Trümper, - mondta a nő, és eltette a botját. – A mai napon a munkája a harmadik emelet celláinak kitakarítása lesz.

 

A másik négy újonc halkan kuncogni kezdett, és az idősebb rendőr is csak mosolyogva rázta a fejét. Az arckifejezése alapján, mindig hasonló lehetett a reakció a rendőrnő viselkedésére.

 

Tomnak össze kellett szorítania a fogait, hogy visszafogja magát, de bólintott. Mindannyian érezték, hogy ezzel a nővel nem érdemes ujjat húzni.

 

- Na már most, - kezdett bele a rendőrnő, miközben visszasétált, hogy az ősz hajú férfi mellé álljon. – Ha a továbbiakban nem fognak ismét megzavarni, akkor talán lesz alkalmunk valami termelékeny munkát is végezni ma.

 

Tom egy kicsit szégyellte magát, és a tekintetét a padlóra irányította.

 

- Én Hagen rendőrfőnök vagyok, ő pedig Braun rendőrtiszt. Az első pár hétben a munkájuk elsősorban az lesz, hogy kövessék az utasításainkat, és hogy a rabjaink elégedettségéről gondoskodjanak.

 

- Miért akarnánk, hogy ők elégedettek legyenek? – morogta Tom az orra alatt, a mellette álló férfinak.

 

Hagen rendőrfőnök szúrós szemmel nézett rá.

 

- Most, ahogy végiggondolom, a negyedik emelet celláira is ráfér a takarítás.

 

Tom fájdalmasan felsóhajtott, és magában átkozni kezdte amiért ilyen szabad szájú.

 

- És csak hogy informáljam, Trümper, – folytatta a rendőrnő – Azért szükséges, hogy a rabjaink elégedettek legyenek, mert nem akarunk dühös rabokat. És miért nem akarunk? Mert amikor a rabok dühösek, nem könnyű velük bánni, és már így is elég sok monokli volt a rabok és a rendőrök arcán is. Néhányuk nagyon erőszakos, és nem fognak hezitálni, mielőtt leütik. Világos? Nem basztatjuk a rabokat.

 

Az öt újoncra nézett, akik mind a földet bámulták. A hideg futkosott a hátukon a kemény kijelentés hallatán.

 

- Most pedig, ott vannak az egyenruháik, és odabent átöltözhetnek. – mutatott baloldalt egy ajtóra. – Vegyék fel, és 5 perc múlva ismét találkozunk itt.

 

Az újoncok felegyenesedtek, és bizonytalanul néztek egymásra.

 

- Nincs több mondanivalóm. Mozdulni. – hessegette el őket a nő a kezeivel.

 

Az újoncok sietve mentek az egyenruhájukért, majd miután megtalálták a saját méretüket, szinte egymást fellökve szaladtak az öltözőbe. Abban a pillanatban, ahogy az ajtót bezárták, mindenki elkezdett beszélni.

 

- Basszus. – kiáltott fel a korábban Tom mellett álló férfi. – Attól a nőtől kiráz a hideg, és nem a jó értelemben.

 

- Igen. – felelte egy kicsit testesebb szőke férfi. – Mármint, láttátok a homlokán a ráncait? Szerintetek mosolyogni is szokott néha?

 

Gyorsan kilépett a farmerjából, és a fekete rendőr nadrágját húzta fel. Amikor becsatolta az övét, Tomhoz fordult.

 

- Átérzem, ember. – veregette vállon. – A helyedben összeszartam volna magam.

 

Tom nevetett.

 

- Puha pöcs, csak egy kis szerelemre van szüksége, ennyi.

 

A többi négy a szemöldöküket ráncolva egyből felé fordult. Tom ismét nevetni kezdett.

 

- Csak vicceltem! Az a nő egy igazi boszorkány.

 

- Égessük el! – bólintott nevetve a férfi, aki Tom mellett állt.

 

- Oh, és mellesleg, Georg Listing. – nyújtotta Tom felé a kezét.

 

Tom kezet rázott, majd ő is bemutatkozott.

 

- Tom Trümper.

 

- Nem irigylem a mai feladatod, Tom. – rázta a fejét, miközben elengedte a kezét.

 

- Igen… De nem hiszem, hogy ezeken az emeleteken annyi cella lenne, szóval azt hiszem túl fogom élni.

 

Ó, hogy mekkorát tévedett. Minden emeleten 10 cella volt, és mindegyik olyan mocskos volt, mintha már évek óta nem lettek volna kitakarítva. Mire Tom végzett, már jóval ebédidő után volt, a gyomra pedig hangosan korgott. Mialatt takarítania kellett, már kétszer is látta Georgot és a szőke férfit elsétálni, egyszer reggelizni, majd később a rabokkal együtt ebédelni.

 

Elgondolkozott, hogy miért nekik, rendőröknek kell ilyesmiket csinálniuk, mint az etetés és a takarítás. Nem voltak erre embereik? Igen, frissen szabadultak a suliból, meg minden, de hogy tanulhatnák meg hogyan legyenek jó rendőrök, ha nem is kapnak semmi komoly feladatot? Még csak egy fegyvert sem kaptak az övükbe.

 

Tom kisimította a szemöldökét, és félrelökte a rasztáit. A szivacsot, a vödröt, és a szappant visszarakta egy szekrénybe a folyosó végén, és elindult visszafelé, amikor az ajtó a folyosó másik végén kinyílt, és nagy tömeg lépett be. Tom nem látta kik ők, amíg nem ment pár méterrel közelebb. Azok a rabok voltak, akikhez az üres cellák tartoztak. Az ősz hajú rendőr vezette vissza őket a cellájukba, és egy vörös hajú nő is ott volt mellette, akit Tom felismert, hogy hozzá hasonlóan ő is újonc volt. Sértődötten nézett rá. Mit kellett csinálnia, hogy egy ilyen izgalmas feladatot kiérdemeljen?

 

Braun helyenként megállt, hogy egy-egy rabot beküldjön a cellájába, a csoport pedig egyre közelebb érkezett Tomhoz. Mindannyian azokat a ronda, narancssárga rabruhákat viselték, a mellkasukon pedig egy szám állt. Néhányuk nagydarab volt, mint amilyeneket a filmekben is láthatsz, kigyúrva, tetovált karokkal és kopasz fejjel, de a többségük olyan volt, mint a normális, mindennapi emberek, akikről Tom meg nem mondta volna, hogy bűnözők, ha az utcán találkoznak. Egy rab hosszú, piszkos szőke hajjal, és egy arany foggal rákacsintott amikor észrevette, hogy bámulja, Tom pedig gyorsan elnézett.

 

Ahogy a rabok közeledtek, Tom észrevette, hogy kivételesen az egyik rab is bámulta őt, és nem csak fordítva. Nem a kigyúrt pasi, nem is a szőke, hanem egy apró férfi, akinek a szemei legalább olyan feketék voltak, mint a hosszú haja. A fejét előre döntötte, így az arcának nagy része nem látszott, de Tom látta, hogy halványan mosolyog.

 

A rabok már Tom mellett voltak, ezért oldalra lépett, hogy végig tudjanak menni mellette. A vörös hajú nő köszönt Tomnak, ő pedig udvariasan visszaköszönt, de továbbra is érezte, hogy az a rab őt bámulja. Amikor Tom ránézett, nehéznek találta elfordítania a fejét, mintha odatapadt volna a sötét tekintetéhez. Ami a valóságban pár pillanat volt, egy egész életnek tűnt, de végül sikerült elszakítania a szemeit a rab kísérteties pillantásától, és a narancs ruhájára nyomott számot nézte.

 

815.

 

A furcsa rab hátrafordította a fejét, hogy továbbra is Tomot nézhesse, amikor már elsétált mellette. A szája sarka egy gonosz mosolyra görbült. A hideg futkosott Tom hátán, és valószínűleg ez az arcára volt írva, a rab mosolya ugyanis egyre szélesebb lett.

 

Két ajtóval arrébb megállt, és a 815-ös rabot bevezették a cellájába, a folyosó legvégén. Az ajtót becsukták mögötte, majd egyből rá is zárták. Tom észrevette, hogy volt egy plusz zár is a cellájának az ajtaján.

 

A maradék rabot továbbvezették, nyilván az emelet többi részére, és Tom hallotta, ahogy az egyik rendőr arról beszélt, hogy feloszthatnák a rabokat a tisztek között. Tom egyetértett ezzel, de tudta, hogy Braun még nem bízik annyira az újoncokban, hogy tíz rabbal egyedül hagyja őket.

 

Tom elfordult a folyosón vonuló raboktól, és a 815-ös ajtaja felé szegezte a tekintetét, azon belül is a két zárra. Egy olyan kis embernek, mint ő, miért van szüksége két zárra is? Vagy csak véletlen egybeesés volt, hogy pont abba a cellába került?

 

Elhessegette ezeket a gondolatokat, és elindult az előcsarnok irányába. Találkoznia kellett a főnökével, hogy megtudja, kap-e valami értelmesebb munkát is másnapra. Emlékeztette magát, hogy ezúttal ne idegesítse fel.